Isten szeretete
Lenne bár a tenger tinta,

pergamen a tiszta ég,

válna tollá minden kis gally,

s lenne író mind a nép,

Isten szeretetét leírni

tenger tinta mind kevés.

A sok szónak nincs elég hely,

kicsi hozzá a pergamen, az ég.

 

(Frederick M. Lehman)

"Kerüld azokat, akik helyetted akarnak dönteni; vedd saját kezedbe az irányítást. Neked kell döntened. Valójában éppen a döntés során születik meg a lelked. Amikor mások döntenek helyetted, a lelked tompa marad, alszik tovább. Amikor elkezdesz te magad dönteni, élesség születik. Dönteni annyit jelent, mint kockázatot vállalni, azt jelenti, hogy tévedhetsz - ki tudja? -, ebben rejlik a kockázat."

Keresed a jót,hátha Rád talál.

Kutatod a szépet,akarod az elmúlt időt.

Idegen az út a lábad előtt,

Te vagy aki megleptél,nem számítottam Rád,

De amikor Rám néztél,éreztem nincs tovább,

Mindig légy velem akkor is ha fáj, hogyha távol vagyok,mindig vissza várj!

Ha bántalak,hidd el,akkor is csak Te vagy Nekem!

El nem mondható a büszkeség, amit érzek.

Ha átölelsz, megszűnik a világ,

Úgy rohan az élet,hogy soha nem hagy időt,

Ne menjünk el egymás mellett,

éljük át együtt a jövőt!

‎"Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt."
(Márai Sándor)

Az "Igazit" keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy nagyon nagy hiba volt. Most már az "Igazat" keresem. Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz. Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja. Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted. Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell!!!

‎"Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett."

“Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek.”

(Dan Millman – A békés harcos útja) 

‎"Azt mondják: van, aki nem tudja kimutatni a szeretetét.
Én meg azt mondom, a szeretet az egyetlen, amit nem kell megmutatni.
Tévedhetetlen jele van, amit behunyt szemmel,
szavak és virágok nélkül is azonnal észre lehet venni.
A szeretetből ugyanis meleg árad.
Nem hideg, nem is perzselő forróság, hanem meleg.
Test meleg.
Belépek egy lakásba, és érzem, hogy itt szeretik egymást.
Belépek egy társaságba, s ha valóban barátok, hirtelen megcsap a melegség."

(Müller Péter)

                                                                                  

Menni kéne, mozdulni végre

De visszatart valami még

Magányos csónak a tengeren

Túl fog élni ezer vihart

Mert egyre hívja a végtelen

Messze még a túlsó part

Hosszú az út, az éjen át

Talán a hold vezet tovább

Repít hozzád

Magányos csónak a tengeren

A szél sodorja, de megy tovább

Az út végén majd megpihen

Hívogat egy új világ 

Ha Szeretsz, Szeress őszintén, igazán, tiszta szívvel. Sose várj viszonzást azért, amit adsz, mert abban a pillanatban, amikor elvársz a másiktól cserébe valamit, már nem önzetlen a Szereteted. Igazán Szeretni pedig csak önzetlenül lehet. Ha önzetlenül Szeretsz, akkor nem vágysz másra, csak arra, hogy Őt mosolyogni lásd. Ha így Szeretsz, akkor képes leszel elengedni a társad, ha a szíve másfelé húzza majd. Akkor képes leszel a szívedben őrizni tovább, amíg újra nem találkoztok ismét, akár itt, akár odaát. Ha pedig igazán Szeretsz, akkor sosem felejtesz, és sosem hagyod a világnak, hogy beszennyezze ezt az érzést. Mert ha valakinek egyszer sikerül megérintenie a lelked, akkor kitörölhetetlen nyomot hagy benned maga után. Olyat, amihez nincs fogható. (Sz.F.)

Ha valaki nem tesz meg érted legalább annyit, amennyit Te érte, akkor nem ő az igazi. Ő csak

egy újabb útitárs az igazihoz vezető rögös és hosszú úton. Ha megtalálod azt, akit keresel, 

akkor azt rögtön tudni és érezni fogod, mert olyan érzés lesz, mintha mindig is Őt kerested 
volna. 

Idegen, de mégis ismered. Még távoli, mégis közelebb van, mint bárki más. A szemedbe néz, 

de a lelkedbe lát. Hozzád beszél, de a szívedhez szól. Na Ő lesz az igazi! /Sz.F./

Though still in bed, my thoughts go out to you, my Immortal Beloved, now and then joyfully, then sadly, waiting to learn whether or not fate will hear us - I can live only wholly with you or not at all - Yes, I am resolved to wander so long away from you until I can fly to your arms and say that I am really at home with you, and can send my soul enwrapped in you into the land of spirits - Yes, unhappily it must be so - You will be the more contained since you know my fidelity to you. No one else can ever possess my heart - never - never - Oh God, why must one be parted from one whom one so loves. And yet my life in V is now a wretched life - Your love makes me at once the happiest and the unhappiest of men - At my age I need a steady, quiet life - can that be so in our connection? My angel, I have just been told that the mailcoach goes every day - therefore I must close at once so that you may receive the letter at once - Be calm, only by a calm consideration of our existence can we achieve our purpose to live together - Be calm - love me - today - yesterday - what tearful longings for you - you - you - my life - my all - farewell. Oh continue to love me - never misjudge the most faithful heart of your beloved.

ever thine

ever mine

ever ours

Akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban vagy a legnépesebb családban, legyen valahol egy hely, ami csak a tiéd. Teremts időt, hogy minden nap legalább egyszer találkozz magaddal. Nem könnyű. Nem csak a rohanás miatt. Hanem mert nem neveltek rá, hogy a magányod: szent. Arra sem, hogyan tudsz találkozni önmagaddal. Rendszerint menekülünk magunktól. Ha máshogy nem, bámuljuk a televíziót, vagy hosszan időzünk olyan emberek között, akikhez nincs sok közünk.

Wenn man die Liebe von einem anderen Menschen abhängig macht, ist man ein 

Sklave und unfähig, wahre Liebe zu erleben. Eifersucht, Besitzdenken, Hass und 

Neid sind dann die Konsequenz einer solchen Abhängigkeit. Erst wenn man ein 

"ganzer" Mensch ist, ist man bereit für eine reife Beziehung. Ganzheit bedeutet, 

dass die Seelenanteile ausgeglichen sind und Harmonie zwischen den maskulinen 

und femininen Aspekten herrscht.

There's a place that I go that nobody knows
Where the rivers flow and I call it home
And there's no more lies in the darkness there's light
And nobody cries, there's only butterflies 

The Power of words

Coco Chanel No.5

Das Kleine Mädchen mit den Schwefelhölzern

Es war ganz grausam kalt; es schneite und es begann dunkler Abend zu werden; es war auch der letzte Abend im Jahre, Silvesterabend. In dieser Kälte und in diesem Dunkel ging auf der Straße ein kleines, armes Mädchen mit bloßem Kopf und nackten Füßen. Ja, sie hatte ja freilich Pantoffeln angehabt, als sie von zu Hause wegging, aber was konnte das helfen! Es waren sehr große Pantoffeln, ihre Mutter hatte sie zuletzt benützt, so groß waren sie, und die verlor die Kleine, als sie über die Straße eilte, weil zwei Wagen so schrecklich schnell vorbeifuhren. Der eine Pantoffel war nicht zu finden, und mit dem andern lief ein Junge davon; er sagte, daß er ihn als Wiege benützen könne, wenn er selbst Kinder bekomme.

Da ging nun das kleine Mädchen auf den kleinen, nackten Füßen, die rot und blau vor Kälte waren; in einer alten Schürze trug sie eine Menge Schwefelhölzer, und mit einem Bund in der Hand ging sie dahin. Keiner hatte ihr während des ganzen Tages etwas abgekauft, keiner ihr einen kleinen Schilling gegeben; hungrig und verfroren ging sie dahin und sah so verschüchtert aus, das arme kleine Wurm! Die Schneeflocken fielen in ihre langen, blonden Haare, die sich so schön um den Nacken lockten; - aber an die Pracht dachte sie freilich nicht. Aus allen Fenstern leuchteten Lichte, und dann roch es da in der Straße so herrlich nach Gänsebraten; es war ja Neujahrsabend, - ja, daran dachte sie.
Hinten in einer Ecke zwischen zwei Häusern, das eine sprang ein wenig mehr in die Straße vor als das andere, da setzte sie sich hin und kauerte sich zusammen. Die kleinen Beine hatte sie hinaufgezogen unter sich, aber sie fror noch mehr und heimgehen durfte sie nicht, sie hatte ja keine Schwefelhölzer verkauft, keinen einzigen Schilling bekommen, ihr Vater würde sie schlagen. Und kalt war es auch daheim, sie hatten nur grade das Dach über sich, und da pfiff der Wind herein, obschon Stroh und Lumpen in die größten Spalten gestopft waren. Ihre kleinen Hände waren beinahe ganz tot vor Kälte. Ach, ein kleines Schwefelholz konnte gut tun! Hätte sie nur gewagt, eines aus dem Bund zu ziehen, es an der Wand anzustreichen und die Finger daran zu wärmen! Sie zog eines heraus. "Ritsch!" wie das sprühte, wie es brannte! Es war eine warme klare Flamme wie eine kleine Kerze, als sie die Hand darum hielt; es war ein wunderbares Licht! Dem kleinen Mädchen schien es, als säße sie vor einem großen Eisenofen mit blanken Messingkugeln und Messingtrommel; das Feuer brannte so herrlich, wärmte so gut; nein, was war das! - Die Kleine streckte schon die Füße aus, um auch diese zu wärmen, - da erlosch die Flamme. Der Ofen verschwand, sie saß mit einem kleinen Stumpf eines abgebrannten Schwefelholzes in der Hand.
Ein neues wurde angesteckt, es brannte, es leuchtete, und wie der Schein auf die Mauer fiel, wurde sie durchsichtig wie ein Schleier; sie sah ganz bis in die Stube hinein, wo der Tisch mit einem schimmernden weißen Tuch gedeckt stand mit seinem Porzellan, und herrlich dampfte die gebratene Gans, die mit Pflaumen und Äpfeln gefüllt war; und was noch prächtiger war, die Gans sprang von der Schüssel, wackelte über den Boden mit Gabel und Messer im Rücken, ganz hin zu dem armen Mädchen kam sie; da erlosch das Schwefelholz, und es war nur die dicke, kalte Mauer zu sehen.
Sie zündete ein neues an. Da saß sie unter dem herrlichsten Weihnachtsbaum, der war noch größer und noch mehr geputzt als der, den sie am letzten Weihnachtsabend durch die Glastüre bei dem reichen Kaufmann gesehen hatte. Tausend Lichte brannten an den grünen Zweigen, und bunte Bilder wie die, die die Ladenfenster schmückten, sahen auf sie herab. Die Kleine streckte beide Hände hoch, - da erlosch das Schwefelholz. Die vielen Weihnachtslichter stiegen höher und höher, sie sah, es waren nur die klaren Sterne, einer von ihnen fiel und bildete einen langen Feuerstreifen am Himmel.
"Nun stirbt da jemand!" sagte die Kleine, denn die alte Großmutter, die die Einzige war, die gut zu ihr gewesen, aber jetzt tot war, hatte gesagt: Wenn ein Stern fällt, steigt eine Seele empor zu Gott!
Sie strich wieder ein Schwefelholz an die Mauer, es leuchtete im Umkreis, und in dem Glanz stand die alte Großmutter, so hell, so leuchtend, so mild und gesegnet.
"Großmutter!" rief die Kleine, "oh, nimm mich mit! Ich weiß, du bist fort, wenn das Schwefelholz ausgeht, fort, wie der warme Ofen, der herrliche Gänsebraten und der große, prachtvolle Weihnachtsbaum!" - Und sie strich in Eile den ganzen Rest Schwefelhölzer an, die im Bund waren, sie wollte die Großmutter recht festhalten; und die Schwefelhölzer leuchteten mit einem solchen Glanz, daß es heller war als am lichten Tag. Großmutter war früher niemals so schön gewesen, so groß; sie hob das kleine Mädchen auf ihren Arm, und sie flogen in Glanz und Freude so hoch, so hoch! Und da war keine Kälte, kein Hunger, keine Angst - sie waren bei Gott!
Aber in der Ecke beim Hause saß in der kalten Morgenstunde das kleine Mädchen mit roten Wangen, mit einem Lächeln um den Mund - tot, erfroren am letzten Abend des alten Jahres. Der Neujahrsmorgen ging auf über der kleinen Leiche, die mit Schwefelhölzern dasaß, von denen ein Bund fast abgebrannt war. Sie hat sich wärmen wollen, sagte man; niemand wußte, was sie Schönes gesehen, in welchem Glanz sie mit der alten Großmutter zur Neujahrsfreude eingegangen war!

Quelle: Märchen von Hans Christian Andersen, Berlin 1910